33. fejezet- Itt az ideje, hogy haza gyere!

33. fejezet- Itt az ideje, hogy haza gyere!

Egy év alatt, nem sok dolog szokott velem történni, de miután elvégeztem az egyetemet úgy érzem, hatvan évet öregedtem. A szakítás után, New York-ba repültem, még a két ünnep között, ahol állás után néztem. Egy ismerősöm befogadott pár hétre, amíg végig gondoltam az összes lehetőséget és minden utat végig járhattam fejben. Ezek mellett volt elég időm arra, hogy toporzékoljak, mint egy éves, akitől elvették a játék mackóját. Mert az én örök védelmezőm Ő volt, de eldobtam, mert gyenge voltam, vagy talán mind a ketten. Most, Franciaországban élek, a tengerparton egy villában, a kutyámmal és a növényeimmel. Felhagytam azzal, hogy az embereknek segítsek, úgy gondoltam, előbb magamon kell segítenem, anélkül sose tudnék normális és reális tanácsokat adni. New York-ban még a történtek után is tárt karokkal vártak, pontosabban egy edzői állással Franciaországban, ami nem egy nagy munka, inkább a háttérben húzódom meg, de sokat fizetnek, nagyon sokat… Az igazat megvallva, visszamehetnék Londonba is, mivel max. Havonta kéne egy-két napra vissza utaznom ide, de csupán a gondolattól is, hogy találkozzak Vele, irtózom. Nem azért, mert már nem szeretem, vagy utálom, hanem mert félek. Képtelen lennék még egyszer végig járni azt az utat, mint régen. Bells, a kutyám, előre rohan a házba én pedig csak lassan, komótosan követem, a házba érve, pedig ledobom magamról a vizes törölközőt, majd az előszobában lévő köntösömért igyekszem, hogy még se meztelenül járkáljak a házamban. Nem is nézek oda, egyszerűen csak benyúlok az ajtón, de hiába tapogatózom, semmi.

-        Ezt keresed?- a hang hallatára magam elé kapom a kezeimet, tudva, igazából fölösleges. Úgyis látott már mindent, kivéve a vágást a hasam alatt, amit egy motorbalesetben szereztem 3 hónappal ezelőtt.

-        Mit keresel itt?

-        Tudod, tényleg szép ez a hely, tisztára, mint A Szállítóban, de most már elég ebből, gyere vissza Londonba!- miközben beszél, felém nyújtja a köntöst, amit azonnal felveszek. Szorosan magam köré fonom a karjaimat, tekintetemet a lábujjaimon tartom, ami cseppet se érdekes, azonban inkább ez, mint az Ő gyönyörű barna szemei.

-        Megkaptad a csekket?- rögtön elterem a témát arról, hogy visszatérjek Angliába. Azt a pénzt, amit kölcsön adott, hogy kifizessem a tartozásomat, már vissza postáztam neki egy csekk formájában.

-        Darcy, kérlek, legalább nézz rám!- emeli meg a hangját, amire rögtön rá kapom a fejemet. Közelebb lép hozzám, én pedig kapkodom a levegőt, végül megállapítom, hogy meg fogok fulladni, ha hozzám is ér. Arca semmit se változott, apró borostája csak még vonzóbbá teszi, szemei ugyan úgy csillognak, mint régen.

-        Én már tovább léptem- rezzenéstelen arccal mondom a szemébe. Arra számítok, hogy sikerül átvernem őt, és egyszerűen végleg kilép az életemből, ennek ellenére elneveti magát.

-        Most inkább magadat csaptad be. Tudom, hogy mikor hazudsz! Olyankor beharapod az ajkadat és hunyorítasz a szemeiddel,- magyaráz, és eközben egyre közelebb lép hozzám. A kötelet ami átöleli a derekamat, már lassan túl szorosra húzom, annyira izgatott vagyok.

-        Miért jöttél ide, Zayn?- kérdezem fáradtan. Imádok a tengerparton sütkérezni és úszni, de a semmittevésben túlságosan is elfáradok. Nem szól semmit, csupán a farzsebéből előhúz 3 darab levelet, amiknek a színe láttán egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Azoknak a borítékoknak, amelyeket Zayn-nek címeztem, de sose küldtem el, ugyan ilyen világoskék színük volt. Képtelen lettem volna elmondani neki az igazi indokot neki, ezért inkább hetekkel a szakításunk után papírra vetettem. És ez csak az első volt, a többiben cseppet se röviden megfogalmaztam, hogy mennyire szerettem, s, hogy nyálas, elcsépelt dolog, de nekem ő volt és lesz is az igazi. Aztán volt egy piros levél is, amit nem is igazán neki címeztem, egyszerűen csak muszáj volt kiadnom magamból azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor meg tudtam, hogy soha nem lehet természetes módon gyerekem. A különbség a három kék és az egy piros között az, hogy a pirosat még akkor írtam, mikor még jártunk. Féltem neki bármit is mondani erről, mert tudtam, vagyis gondoltam, hogy azon nyomban szakít velem. Túl sokat őrlődtem, hogyan is adhatnám ezt a tudtára…

-        Mert ezekben annyi hülyeséget írtál- a köteget a dohányzóasztalra dobja, felém pedig olyan gyorsan közeledik, hogy már késő reagálni. Egyszerű mozdulattal a karjaiba kap, nekem pedig annyira hirtelenek jött ez, hogy mint egy rongybaba hagyom, hogy a kanapéra vigyen. Khaled, a kutya vidáman csóválja a farkát felénk és kényelmesen lefekszik elénk.

-        Jó, tudom és írtam is, hogy nagyon nyálas,- magyarázok és fészkelődni kezdek, hogy kimászhassak öléből, de erősen fog, még se fáj sehol. Egyszerűen csak tudatja velem, hogy ott a helyem, és nem máshol.

-        Mi az, hogy nem szerettelek?- kérdi mérgesen. Elhúzom a számat, és csak próbálom elkerülni a tekintetét- és várj…- itt a lapra tekint, ami még a kezébe maradt- amint meg tudja el fog hagyni? Magadnál vagy kicsim?- óvatosan végig simít arcom oldalán.

-        Sajnálom- képtelen vagyok bármi mást mondani. Belefáradtam abba, hogy mentegetőzzek és dajkamesékbe ringassam magamat.

-        Tudom, követtem el hibákat, de nem tudok nélküled lenni- fejét lehajtja, kezei szorítását ellazítja rajtam, megengedve, hogy elmenjek. Ennyi lett volna? Megforgatom a szemeimet, elmosolyodom és karjaimat szorosan nyaka köré fonom. A szokásos csibész vigyora most se marad otthon, hanem orrát nyakamba fúrja és kifújja a bent tartott levegőjét. Úgy érzem, hazaértem. A szinglik mind azt mondják, jobb egyedül, aztán megtaláljak az „igazit”, aki öleléséből nem tudnak szabadulni és csupán csak röhögnek azon, amiket régen mondtak. Fogságban tart ez az érzés, de a legszebb benne, hogy semmit se szeretnék tenni ellene.

-        Most már itt az ideje, hogy haza gyere, mondjuk ezt megtarthatnánk,- pillant körbe a házon. Elnevetem magam és csak bólintok egyet. Persze, ő már rögtön úgy gondolkozik, hogy minden közös. Mondjuk, ezzel nincs baj, de én inkább nem veszem fel az ingjeit, max. csak ha nincs más választásom… Esetleg egy ferde este után… Zayn telefonja vad rezgésbe kezd, aztán a Diana számuk dallama csendül fel, mire ránézek, amolyan „ ez most komoly?” fejjel, mire pirulva motyogja, hogy Niall állította be. Igen… Persze!

-        Szia, anya!- halkan kuncogni kezdek, amikor a másik oldalról hangos rikácsolás hallatszik.

-        Zayn! Nem hívtál! Mond már mi történt, mert apád el akar indulni! A lányok meg ki vannak akadva…

-        Anyu!- kiáltja sértetten barátom- ide értem rendben, és igen már megbeszéltük a dolgokat.

-        Helyes! Mert elegem volt már abból, hogy ilyen puha…- itt már hangosan nevetek, de Jawadd megelőzi szülőjét, hogy véletlenül se mondja ki azt, a bizonyos szót.

-        Köszi, értem mire gondolsz és hálás vagyok a támogatásodért is.

-        Ne szemtelenkedj, mert hátra kötöm a sarkadat!- egyik kezemet a számra tapasztom, másikkal a hasamat fogom, hátha enyhítek a röhögő görcsön, amit okoztak nekem. Az én családom se semmi, de úgy látszik a Malik família túl tesz mindenen. Percekig még beszélgetnek, de arra már nem figyelek, mert bemegyek a hálóba, hogy felöltözzek normális ruhába.

***

Két héttel azután, hogy visszajöttem Angliába, és az összes csomagom megérkezett, nyugodtan ülök le a kertbe. Még szoknom kell ezt az új házat, na meg persze a borzalmas időjárást is. Mióta ide jöttem sokat fáj a fejem, még át kell szoknom a folyamatos felhőtakaróra és a tömérdek esőre is. A banda többi tagjával csak holnap találkozom, így a mai napra pihenést terveztem, Zayn úgyis sokáig dolgozik ma. Pár óra napozás és tévé nézés után csöngetnek, én pedig felhúzott szemöldökkel lépek az előszobába, ott pedig szélesre tárom az ajtót.

-        Szia, Édes!- Zayn mosolyogva köszönt és egy csókot nyom a számra.

-        Szia, hát te? Nem vittél kulcsot?- igen ekkor már sejthettem volna, hogy itt valami nem stimmel. Nem válaszol, csupán elkezd nevetni, én pedig abban a pillanatban, ahogy valaki rám ugrik felkiáltok. Ismerős tetoválás… Louis! Azonnal megfordulok és szorosan átölelem, miközben meghallgatom a szokásos vicceit a magasságomról vagy is mélységemről.

-        Tomlinson, csak tíz centi van köztünk, az nem olyan sok!- csapok a mellkasára. A mögötte toporgó Harry rögtön elvigyorodik, mire én lehunyom a szemeimet, felkészülve.

-        Hidd el, van ahol számít a méret!- mielőtt reagálhatnék puszit nyom a homlokomra és átenged Niall-nek, aki csontropogtató ölelésben részesít.

-        Ni, megfojtod!- toporzékol Liam, mint egy három éves. Nagy nehezen a sértett óvodás is sorra kerül, aki óvatosan ölel meg és egy boldog mosolyt küld felém. Valóban, ezzel a nézéssel mindent megbeszéltünk.

-        Szóval, hol van a keresztlányunk?- csapja össze kezeit Harry, és várakozóan néz Zayn-re.

-        Hogy kid?- csattanok fel azonnal, de akkor már késő. A fiúk zavarodott pillantást vetnek rám és Zayn-re is, mintha csak elszólták volna magukat.

A keresztlányunk- szól most már Louis is, mire érzem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökik. Ez hihetetlen! Ma mindenki megőrült?