32. fejezet- Ne keress soha többé!

Sziasztok! Sajnálom, tényleg, de eskü, a következő és egyben az utolsó előtti rész, előbb fog jönni, mint ez. Jó olvasást azoknak akik még itt vannak :D Jó hétvégét és pihenést! 

Ui.: Tudom, hogy rövid lett, de ennek itt kellett véget érnie. 

32. fejezet- Ne keress soha többé!

A reggeli szokatlan volt számomra, mivel nyugalomba telt és boldogan beszélgettünk. Komolyabban is megismertem a család tagjait, főleg az anyukáját és az apukáját, mivel a testvérei elrabolták a barátomat. A két idősebbik lány szintén könnyek között fogadta Zayn-t, de ez nem csak az öröm könnyei voltak. Látszott rajtuk ők már sokkal jobban felfogják az élet „sötét” oldalát is és nem csak boldogan mosolyognak, amikor hazatér a bátyjuk. Ők észrevették, hogy mennyire is fáradt, hogy fáj a háta, mert megemelte magát a pakolásnál, és azt is, hogy ezeket mennyire is próbálja elfelejteni és csak beszélgetni és gondoskodni róluk. A négy testvér eltűnik a hátsó kertbe hógolyó csatára, én pedig a szülőkkel a nappaliba leülök a kandalló elé.

-        Tehát, pszichológusnak tanulsz?- érdeklődik Patricia.

-        Nem, már lediplomáztam. A „gap year”-t én egy nyárra csökkentettem- néha kínos erről beszélnem. Korántsem voltam az, az átlagos tini, akit besorolhattak valamelyik két csoportba. Se az otthonülős és magolós diák nem voltam, ugyanakkor nem jártam sokszor el szórakozni vagy vásárolgatni a szabadidőmben.

-        Értem… Zayn mesélte, hogy kosárlabdáztál régebben, de befejezted… Miatta,- a mosoly azonnal lefagy az arcomról és csak egy aprót bólintok, mikor rádöbbenek arra, hogy lassan mindenemet elvesztem, legalábbis a munkáimat tekintve. Hiába szeretem Zayn-t, ha sokszor mellette igazi csődtömegnek érzem magamat.

-        Igen, valami olyasmi és most úgy látszik, csak írni fogok… a pácienseimet pedig az egyik barátomhoz fogom küldeni, akiben megbízok,- hihetetlenül fáj ezeket kimondani. Annyit dolgoztam, hajtottam és tanultam azért, hogy most ezt mind kidobjam az ablakon? A szülők szomorúan összenéznek, én pedig képtelen vagyok megfejteni most mire, gondolnak. Anyunak és apunak is vannak ilyen pillanataik, de akkor általában tudom, miről van szó, mert ismerem annyira őket.

-        Mi, tényleg nem szeretnénk beleszólni, mert a ti dolgotok és Zayn-t és a lányokat is hosszú pórázunk fogtuk és fogjuk is,- már ebből a rövid kis mondat részletből tudom, ők ellenzik a döntésünket, vagyis inkább csak az enyémet- de, jól végig gondoltad ezt? Én ugyan ezt végig csináltam, csak fiatalabb voltam akkor. Ha újra kezdhetném, kitalálnék valami mást, és nem élném újra át azt a nyomort, amit akkor kellett. Tudom, hogy titeket ilyen veszély nem fenyeget, de hidd el, más élni úgy, hogy a gyerek után vissza mehetsz valahová dolgozni.

-        Mi?- szakítom félbe azonnal- milyen gyerek?

-        Zayn azt mondta terhes vagy.

-        Higgyétek el, arról tudnék. Mikor mondta ezt nektek?

-        Nem rég, igazából csak azt említette, hogy legyünk veled kíméletesek és hasonló, mi pedig arra gondoltunk… Főleg, hogy elmondása szerint felszedtél pár kilót és arra számít, ma este mondod el neki a nagy hírt,- meséli boldogan Patricia. Az arcom rezzenéstelen marad, de legszívesebben tombolnék. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, vagy csak egyszerűen a dolgok, amiket mondtak, az akasztott ki ennyire. Szaggatottan kifújom a levegőt, elfordítom a fejemet, így kilátok a kertre. Zayn egy hóembert épít, annyira koncentrál, észre se veszi, hogy nyelve kicsit kilóg a szájából, amitől automatikusan is elmosolyodom. De ez csupán egy pillanat. Aztán mindent olyan gyorsan döntök el. Egy másodpercig gondolkoztam csak, nem volt szükségem többre.

-        Én… sajnálom,- mondom halkan, aztán az emeletre rohanok és Zayn összes cuccát kiszórom a bőröndből. Nem pazarolom az időmet arra, hogy szépen összehajtogassam a ruháimat, csak bedobálom. Tudván, hogy van még pár percem, mielőtt kivágódna az ajtó és valószínűleg Zayn és én hatalmas vitába kezdenénk. A füzetemből, amibe a könyveimet írom, kitépek egy lapot, egy tollat is előhalászok, majd körmölni kezdek.

Drága Zayn!

Sok álmatlan éjszakát okoztál nekem, de visszagondolva egyet se bánok. Nem haragszom rád, mert nincs miért. Az élet iróniája az, hogy most képtelen vagyok hosszú sorokat írni neked, valamiért nem megy. Fél év kellett arra, hogy rájöjjek, mi túlságosan is különbözünk egymástól, de a céljaink ugyan azok. A munka mindenek előtt áll, én pedig csak most vagyok képes kijelenteni, hogy fontosabb nekem a kosárlabda. Nem élet az, ami a tied! Én nem tudnék buszban élni, partikon részt venni minden áldott este, vagy idegen emberek között lenni minden percben. Lehet, te ezt élvezed, mert ezt akartad mindig is, de én nem! Ez nem én vagyok! Nagyon szépen meg kérlek, hogy ne keress soha többé, én pedig cserébe megígérem, nem fogsz felőlem hallani. Visszarepülök New York-ba és végig csinálom azt, amit én is régóta szeretnék. Hívhatsz önzőnek, de előtte gondold végig mi mindent tettem meg azért, hogy Te azt csinálhasd amit csak szeretnél. Bocsáss meg a sok kusza mondatért és szóért, ha lehet ezt ne mutasd meg az olvasóimnak…

Ui.: Tudnod kell, hogy szeretlek jobban, mint valaha bárkit is!

A papírt a kezembe szorongatom, mialatt lerobogok az előszobába, ahol Zayn áll kétségbeesett arccal és csak vár. És én tudom, hogy mire.

-        Én mindent leírtam ebbe…- lobogtatom meg a mára már összegyűrt lapot és lassan elcsoszogok mellette. Bár szívem fájdalmasan visszahúz, és kiabál, hogy ne csináld ezt, legyél boldog és dobj fel mindent, de én az agyamra hallgatok. Oly’ sokáig jártam a könnyebb utat, most már ideje visszatérnem a valóságba.

-        Én nem úgy gondoltam, egyáltalán nem vagy kövér!- szól idegesen- annyira tiltakoztál az egész ellen, hogy azt hittem, tényleg terhes vagy- a csalódottság csak úgy üvölt a hangjából, pedig csak suttog.

Persze, hogy nem vagyok az, mivel képtelen vagyok!- kiáltom mérgesen. Nem várom meg, hogy reagáljon bármit is, azonnal feltépem a bejárati ajtót és a bőröndömet magam után húzva elindulok a városközpont felé, legalábbis remélem, hogy arra van. 3 hétig késett a menstruációm, aztán hirtelen megjött, de gyanakodni kezdtem, ezért elmentem orvoshoz. Először csak néhány alap tetszet végeztek rajtam, aztán a doki se tudta mi lehet, így újabb vizsgálatok következtek, aztán megállapították, hogy meddőséggel küzdök, több mint 4 éve. Zayn mind végig turnén volt, így könnyedén tudtam neki azt hazudni, hogy vásárolni vagyok, esetleg konditeremben. Annyi ember küszköd ezzel a betegséggel, én mégis reméltem, hogy nem tartozom közéjük. Makk egészségesnek hittem magam mindig akivel soha semmi baj nem történhet… Erre, tessék… A gyerekvállalás sose szerepelt a konkrét terveim között, mégis egy fajta hiányérzete kering bennem. Annyi ember képes gyereket szülni, mindenféle mesterséges dolog nélkül, és pont nekem nem sikerül? Igen, valószínűleg minden nő, aki ugyanezzel küzd, felteszi ezt a kérdést. Nehezemre esett beszélni Zayn-el a családról, mert ez rögtön az eszembe jutott. Egyik részem el akarta neki mondani, mert a terhet meg szerettem volna osztani olyasvalakivel, aki tényleg szeret, de a másik felem üvöltötte, hogy ne! Ne tegyem ezt vele! Szerencsére találok egy szabad taxit, így kivitetem magam a vonatállomásra. Fogalmam sincs mihez kezdjek magammal, és, hogy hova menjek. Az összes holmim Londonban van Zayn lakásán, de oda most képtelen lennék menni. Anya és apa túl sok kérdést tennének fel, válaszolni talán egyikre se tudnék… Végül úgy döntök, a legjobb, ha Bradford-ban maradok és megszállok egy hotelben. Gyalog teszem meg az utat a legközelebbi szállodához és most az egyszer nem foglalkozom azzal, hogy le vagyok égve. Karácsony van, én pedig egy magamban töltöm. Zayn ajándéka most már örökre a kezemen pihen, de nem bántam meg! Ezt nem. Örülök, hogy egy olyan különleges ember nevét viselhetem a kezemen, mint Ő. Olyan mesteri tökéletességgel tudok beszélni, kritizálni más kapcsolatát, miközben az enyém a béka feneke alatt van. A szeretet meg volt, a végére már a bizalom is, de az önzetlenség nem. Természetesen nem kérhettem tőle, hogy hagyja ott a négy fiút, aki nélkül boldogulna igaz, de nem úgy mint régen, de ő elvárhatta, hogy hagyjak fel a kosaras jövőmmel. Nem egy társadalmi rétegbe tartozunk, talán ez a legnagyobb baj… Csak, hogy még jobban kínozzam magam, a szobámba érve visszanézem az összes eddig váltott üzenetünket, és most már sírni kezdek. Ő tényleg megértett és szeretett, persze voltak kilengései, de így volt tökéletes a mi szerelmünk. Annyira hihetetlen, hogy vége… Mégis tudom, hosszú évek múlva, rádöbbenek így volt a helyes, de addig is minden egyes áldott nap magamat fogom hibáztatni. Szembe kell majd néznem a kínos kérdésekkel, az újságokkal amik tele lesznek a találgatásokkal, vajon miért szakított az „álompár”? De az igazságra senki se fog rájönni!