30. fejezet- 10 hónap

Sziasztok! Sajnálom a késést, megpróbálom most már tényleg összekapni magamat... Sajnos közeledünk a végéhez a történetnek, de azért remélem velem maradtok addig is. Köszönöm a kommenteket, hálás vagyok, remélem ehhez is írtok pár sort. Jó olvasást és már csak két nap ;) 

30. fejezet- 10 hónap 

A karácsonyom sose szokott normálisan telni és ez alól a mostani se kivétel. Az egész ott kezdődött, hogy korán reggel Patricia beállított, hogy boldog karácsonyt, és még felöltözni se tudtunk, máris elment, mert még siet a szüleimhez is. Délután a fiúkat látogattuk meg sorban ajándékokkal, aztán vacsorára szüleimhez mentünk.

-        Anya, ne pakolj, ennyi kaját kérlek, mert nem bírjuk megenni!- kérlelem, de ő hajthatatlan.

-        Dehogynem, tudom, hogy mennyit tud enni Zayn,- legyint egyet és még egy adag tiramisut helyez el egy műanyag tálba.

-        Kicsim, indulnunk kéne, ha időben oda szeretnénk érni!- sétál be a konyhába Zayn sarkában apuval és az új kutyájukkal, aki még csak három hónapos, de hatalmas. Barátom karjait derekam köré fonja, és onnan figyeli anya gyors mozdulatait.

-        Rájöttem mi kell nekünk,- motyogja fülembe, én pedig kérdőn felé fordulok-, kiskutyát akarok- arca olyan, mint egy négy évesé, aki meg akar kapni valamit azonnal.

-        Persze és felviszed magadra a színpadra és hajnalban felkelsz, hogy kividd az udvarra, vagy ott hagyd, és aztán kimenj este, ha sír- vázolom neki röviden azokat a dolgokat, amik még a könnyebb kategóriába tartoznak.

-        Jó, de egy nagy bundájú husis nagytestű kutyára gondoltam, aki kinti és bent is- mosolyog kisfiúsan és kérlelően néz rám.

-        Fiam, állj a lábadra és tedd azt, amit akarsz!- rikkantja mögülünk apa hangosan, mire anya megfordul és visszakézből tarkón csapja. Mit tényleg akartuk, próbáltuk nem elröhögni magunkat Zayn-el de apa fejét a kutya kifejezését egyszerre látni hihetetlen élmény volt.

-        Mint te, ugye?- érdeklődik pimasz vigyorral Jawadd. Apa inkább nem válaszol, csak elhúzza a száját és a kutyával együtt elvonul játszani. Imádom anya és apa kapcsolatát! Apa mindig viccelődik, és néha piszkálják is egymást, de hihetetlenül szeretik, egymást ugyanakkor természetesen anya hordja a nadrágot itthon. Nem sokkal később a búcsúzkodás után, már az autópályán vagyunk és boldogan beszélgetünk a mai nap dolgairól.

-        Tudom, kicsit későn említem, de csak két napot leszünk anyuéknál aztán közösen elmegyünk Franciaországba. – Első reakciómat, ami kiabálás és ehhez hasonló lett volna, lenyelem, és inkább higgadtan rákérdezek a részletekre. Végül is szeretem a meglepetéseket, csak a kisebbeket, mint mondjuk egy szál rózsa vagy plüss mackó. Miután minden apró kis részletbe beavatott én pedig kihálálkodtam magamat, csönd telepszik az autóra.

-        Mellesleg január harmadikán koncertezni indulunk-, böki ki végül. Tudtam, hogy valamin gondolkozik, mert a közelemben sose szokott csöndben lenni, kivéve, ha alszik…

-        Mennyi időre?- teszem fel a számomra legfontosabb kérdést. Nem érdekel, hogy hova mennek, hisz’ tudom, hogy ha ők koncertet adnak, akkor nem a szomszéd utcában.

-        Ne akadj ki rendben?- fordul felém egy pillanatra reménykedve mégis szomorúan.

-        Jó, csak mond már.

-        10 hónap- mondja ki gyorsan, de utána gyors mentegetőzésbe kezd- viszont találkozni fogunk sokat, mert Angliában legalább 15 helyszín van és te is jöhetsz majd, meg beszélünk, telefonon tudod, megoldjuk!- mondja reménykedve és lelkesen, mintha ezzel magát is bíztatni szeretné. 10 hónap! Képtelen vagyok szavaira figyelni, csak ez lebeg a szemem előtt. Ez kétszer annyi, mint amennyi ideje együtt vagyunk. Bármikor, amikor távol van, tőlem azon gondolkozom, hogy vajon mit csinálhat? Én is annyira hiányzom neki, mint ő nekem? Vagy nem foglalkozik ilyenekkel, hanem élvezi, hogy a rajongókkal és a fiúkkal lehet? Lehet, hogy mire hazajön, rájön nincs is szüksége rám? Kérdések és rémképek hada szállja meg az agyamat és addig nem is ereszti, amíg észre nem veszem, hogy az autó lassítani kezd. Felpillantok, de még csak egy benzinkútnál állunk meg. Igazán örülök annak, hogy még nem Bradford-ban vagyunk, mert ahhoz még túl ideges vagyok. Nem arról van szó, hogy a családjától félek, sőt őket mihamarabb meg szeretném ismerni, csak ilyen állapotban inkább sétálnék egyet. A benzinkúton ahhoz képest, hogy már hajnali egy van, elég sokan vannak. Főként családok sok gyerekkel és van, aki még kutyával is. Zayn kipattan a járműből hangosan becsapja az ajtót, amire összerezzenek, és csak lehunyom a szemeimet. Rendezem arcvonásaimat, táskámat megragadom és besietek a boltba. Bent illedelmesen köszönök, aztán leülök a kávézó részére. A pincérnő, akinek szemei alatt fekete karikák vannak, mellém lép, elém tesz egy étlapot és türelmesen megvárja, amíg választok.

-        Két kapucsínót, egy csokis fánkot és egy sajtos pogácsát kérek.

-        Rendben egy perc és hozom-, bólint egyet, majd elsiet. Zayn a kasszánál fizet, majd meglát engem és rideg arccal leül mellém. Se szó, se beszéd. Ujjaimat tördelem, és csak fáradtan elmosolyodom, mikor meghozzák a rendelt kajánkat. Arcára pillantok, és csak felsóhajtok, mikor találkozik a tekintetünk és emiatt rögtön elkapja a fejét. Bőrdzsekijében, szürke farmerjében és az elengedhetetlen fekete bakancsában még mindig istenien fest, csak az a szörnyű sértődött arc nem kéne!

-        Szóval, tudom nehéz lesz neked, mert nő vagy, de két percig próbálj csendben lenni!- sóhajt fel. Már erre a kijelentésére rögtön tiltakozni kezdenék, de félbe szakít-, kérlek, bírd, ki- bólintok egy aprót, de most már villámokat szórok a szemeimmel felé. Tudom, hogy próbálja elviccelni a dolgokat, de ez most nagyon nem sikerült neki. Pedig Zayn nagyon jó humorérzékkel rendelkezik, annak ellenére, másik előtt mennyire is visszahúzódó.

-        Tehát, utálom, amiért mindig mindenért megsértődsz,- igen, nem álmodom ezt komolyan bele mondta a szemembe- a lehetőség, hogy velünk tartasz pszichológusként vagy, mint a barátnőm még mindig fenn áll, de természetesen egyiket se követelem vagy ilyesmi, ezek csupán ajánlatok. Ez is egy út. A másik, hogy távkapcsolatban élünk, egy vagy két hetente találkozunk, esetleg hosszabb szabadságon többször. A te kezedben a döntés, bár tudom, hogy melyiket fogod választani…- teszi hozzá a végére és szomorúan elfordítja a fejét és odaint egy kisbabának, aki édesen mosolyog rá. Az asztalra könyökölök, fejemet tenyereimbe támasztom és hatalmasakat kell nyelnem, hogy a torkomban lévő gubanc eltűnjön annyira, hogy legalább egy kicsit tudjak beszélni.

-        Én… annyira sajnálom-, rettegek, igen ez a megfelelő szó. Félek, hogy elveszítem Zayn-t. Belátom, tényleg szörnyen viselkedtem az elmúlt hetekben, hiába vagyok szakember, saját magamon nem tudtam segíteni.

-        Állj-, szólal meg azonnal- én ezt nem azért mondtam, hogy rosszul essen vagy mi egyéb, hanem, hogy ráébresszelek, másoknak is vannak, problémái- erre rögtön felkapom a fejemet és aggódva vizslatom arcát, hogy valami kis apró dolgot észrevehessek- nem, nekem nincs semmi konkrét. Csak úgy éreztem, ha én nem mondom a szemedbe, más sose fogja, bármennyire is kedvelnek!- az asztalon pihenő ujjainkat összekulcsolja, és bíztató mosolyt küld felém. Apró kis gesztusa boldogsággal tölt el, mert tudom, nem szakítani akar, csak tényleg figyelmeztetni próbált. Szeretem az egyes embereket, akik inkább kimondják a néha fájó igazságot, minthogy magukban tartsák, és később másnak mondják el azt, amit neked kéne. Lehet, ez az egyik fő dolog ami megfogott benne az elején. Ezek után csöndben elfogyasszuk a péksüteményeket, bár néha felnevetek, ugyanis a mellettünk ülő házaspárt barátom kifigurázza. Az autóhoz visszasétálva már kézen fogva megyünk, pár csókot is lopunk a másiktól, én pedig újra érzem azt a szerelmet, amit két héttel ezelőtt.

-        Arra is gondoltam, hogy új könyvet is elkezdhetnél, miközben velünk tartasz!- mosolyog. Igen, ő már úgy kezeli az egészet, hogy beleegyeztem abba, hogy 10 hónapot egy buszon élek. Igazából nem azzal van a bajom, hogy emeletes ágyon alszom hetente legalább kétszer, hanem a kötöttség.

-        Zayn, én még nem döntöttem… Tudod, hogy ott a…

-        A munkád. De nem kéne ennyit dolgoznod, még, ha nem is engednéd, hogy eltartsalak, fele annyi fizetéssel is vígan eléldegélnél.

-        De én ezt szeretem csinálni!- igaza van, ugyanakkor nekem ez már nem hobbi. A legnagyobb álmomban megbuktam, befejeztem a kosárlabdát amivel a szívem egy része is elhalt, így nem hagyhatom, hogy a pszichológiát is kidobjam az ablakon. Túl sokat küzdöttem azért, hogy a legjobbak között legyek, ahhoz, hogy csak simán feladjam.

-        Pedig választanod kell- ránt vállat, mintha nem érdekelné a dolog, de ezzel csak magát álltatja. Ugyan úgy szomorú és egyben izgatott is a válaszom miatt, mint én, csak ő jobban tudja palástolni az érzéseit.

-        Közted és a munkám között?

-        Igen, úgy látszik, megint.