17. fejezet- Nincs is közös házunk, vagy igen?

Sziasztok! Hatalmas és millió bocsi, amiért ennyit késtem, de...és nem magyarázkodom :D (mert én is mindig unom, ha valahol olvasnom kell). De! Nagyon szépen köszönöm a kommenteket <3 a pipákat, az új rendszeres olvasókat és mindent :D Jah igen és az 5000 látogatót is *-*. Amúgy legyen facebook csoport? Csak mert olyan híres mostanában... Jó olvasást, tényleg ne haragudjatok, próbálok titeket majd kárpótolni! (Boldog mikulást utólag is :D ) 

17. fejezet- Nincs is közös házunk, vagy igen? 

A cím előtt leparkolva megkérdezem még egyszer a sofőrt, hogy jó helyen járunk-e, ugyanis a magas rozsdaszínű tömbházak nem keltik azt a hatást, hogy milliomos popsztáré. A sofőr biztosít, majd kedvesen megkérdezi, hogy tartson-e itt ebédszünetet, azaz díjmentesen megvárjon-e. Elvigyorodom és megköszönöm, hogy elhozott és a bankjegyeket átadva, kiszállok az autóból, megigazítom a fürdőköpenyemet, majd kiabálásra kapom fel a fejemet.

-        Kérem, állítsa meg!- szét nézek a sötét utcán, ahol én vagyok egyedül a nő, vagyis előttem lefékez egy néger kislányt, két copffal. Azonnal megragadom apró karját, bár nem szeretett volna menekülni. A fehér nő lassacskán mellém ér, kedvesen mégis fegyelmet tanító módon megszidja a lányt, aki megszeppenve kulcsolja kezét össze enyémmel.

-        Ne haragudjon, tudja ez az első napja, hogy ki jöhetett az otthonból.

-        Tessék?- rökönyödök meg rögtön. Arra rájöttem, hogy nem száz százalék, hogy a kislány ezé a nőé, annak ellenére, hogy kedvesen bánik vele és szeretetteljesen beszélt hozzá.

-        A közeli árvaházból, tudja elég nehéz kijönni velük… A piros ház az, onnan futok utána,- kuncog fel kedvesen és látszik rajta nem bánja, hogy itt kell lennie a picivel. Arra az irányba nézek, amerre mutatott, s megállapítom, kb. 100 méterre lehet.

-        És, hogy hívnak téged?- guggolok le a kicsihez.

-        Bonita, és a nénit?- érdeklődik és apró ujjával az egyik hajtincsemet megfogja, és szemügyre veszi. Elmosolyodom rajta, szinte elolvadok annyira aranyos és szép.

-        Darcy, de tegezz, csak- simítok végig óvatosan buksiján. Sajnos a kicsiknél még nem lehet tudni, hogy mennyire viszonyulnak az idegenekhez. Érdeklődve pislog felém, majd a nőhöz hajol és suttogva kérdez valamit.

-        Nem, nem jön vissza velünk, vele most csak összefutottunk.

-        Ó igen, nekem most sietnem kell, de nagyon örülök, hogy találkoztunk!- mosolygok és a kislány szomorú arcát látva rögtön megígérem neki, találkozunk még! Szörnyen elszomorodva még is valami furcsa érzés kavarog bennem, miközben megcsörgetem Liam-et, aki nem szól bele csak az előttem lévő ajtó kinyitódik és megjelenik farmer nadrágban és kék pólóban. Arcán olyan fájdalom és álmatlanság van, hogy szinte kézzel tapintható. Az apró lakásba lépve megcsap a büdös dohány és sült krumpli szag, így rögtön az ablakhoz lépek, ami előtt hamutál csücsül.

-        Nos, mesélj…- ülök le elé a kanapéra, amiről pár koszos ruhát a földre hajítok. Ide felé jövet elgondolkoztam azon, mi lehet a probléma, aztán hogyan is fogjak neki ennek az egésznek…

-        Elegem van, én ezt már nem bírom!- kiált fel. Hangja rekedtes és üvölt belőle a fájdalom.

-        Mi történt?

-        Nagy marhaságot csináltam- ez után percekig hallgat, én pedig nem türelmetlenkedem. Az embereknek idő kell ahhoz, hogy kimondják az igazságot főleg, amit szégyellnek- tönkre tettem- ennél a résznél összerezzenek és érzem, ahogy a tenyerem izzadni kezd.

-        Kit?

-        Bár, ha úgy nézzük ő is engem- nevet fel keserűen és csak egy pontot néz mereven a kis asztalon.  Ez az a pont, amikor kezdek megijedni, de nincs időm ilyesmiken elmélkedni, ugyanis folytatja- elmondtam Sophie-nak, hogy szeretőm van, de nem sírt vagy üvöltött, hanem bevallotta neki is. Aztán elmentem Daniella-hoz, hogy próbáljuk meg újra együtt, de ő elhajtott. Őszinte voltam és lásd két szék közé zuhantam!- most már hadar és a végére tehetetlenül szét teszi a karjait, szomorúan lehorgassza a fejét. Rögtön felpattanok, és mellé ülök.

***

Hajnali háromkor megyek vissza a fiúk közös házába, oldalamon Liam-el, akit sikerült annyira megvigasztalnom, hogy már mosolyog is. Nem ringattam hazugságokba, mint ahogy azt más tette volna, rávilágítottam a hibáira is, ugyanakkor a jót is kerestem a cselekedeteiben. Volt már dolgom popsztárral, aki meg akart halni, vagy aki be akarta magát gyógyszerezni, de ilyesfajta szerelmi „tragédiával” még nem, így számomra is nagy munka volt. A szemeim kezdenek leragadni, de a hiány, hogy Zayn-t reggel óta nem láttam, erősebb, így nem dőlök ki a kanapén, mint Liam, hanem, felmegyek a szobájába, ahol Jawadd a telefonját nyomogatja, és mikor belépek, felpillant abból, majd félre is rakja rögtön.

-        Szia!- mosolyogok rá. Ide felé úton, borzasztóan remegtem, féltem attól, hogy félre érti, miért maradtam olyan sokáig Liam-el, vagy, hogy miért csak annyit írtam, hogy minden rendben ne aggódjon. Kikászálódik az ágyból, így elém tárul felsőteste, amit a kintről beszűrődő lámpafény világít meg, halványan.

-        Minden rendben?- öleli át a derekamat egy gyors csók után. Felszabadultan kifújom a bent tartott levegőt, szóval nem haragszik.

-        Liam most már jobban vagy,- bólintok egy aprót és tenyerembe elfojtok egy ásítást.

-        Azt tudom, hogy megoldottad, engem inkább az érdekel, te hogy vagy!- suttogja halkan, hogy még véletlenül se keltsünk fel valakit is.

-        A szemem már jobb, holnap megyek vissza az orvoshoz, szerencsére az edzés is elmarad, utána pedig alszok, amennyit csak tudok-, vázolom a holnapi tervemet, ami nem igazán dús, bár az edzést estéről kihagyom, mert valószínűleg ellenezné. Zayn úgy vettem észre, ilyen téren nem ismer tréfát, magyarul, ha valaki beteg vagy sérülése van, azt nem engedi ki a házból! A fürdőszobában átveszem a pizsamámat, közben pedig hallgatom Zayn élménybeszámolóját a mai koncertről és próbáról.

-        Holnap mit fogtok csinálni?- dőlök be mellé az ágyba, ahol rögtön a karjaiba von. Lehunyom a szemeimet és kényelmesen elhelyezkedem, de a válaszára felkapom a fejemet.

-        Mi?- pislogok nagyokat rá, de ő nem érit mi a probléma.

-        Mondom, meglátogatom a szüleimet, ezért csak kedden jövök vissza, mert szerdán már próba van-, magyarázza, mintha ez tökre természetes lenne.  

-        De ma csütörtök van-, mondom továbbra is meglepődve a sok hülyeséget, ami elsőre kijön belőlem.

-        Tudom, de majd beszélünk telefonon és web kamerázunk is!- rántja meg a vállát. Ha nem lenne elég önuralmam valószínűleg tátott szájjal nézném és legalább egy csípős hozzászólással fenyíteném, de helyette, csak nyelek egy nagyot, bólintok, mintha tudomásul venném, pedig nem. A könnyek mardossák a szemeimet, torkom elszorul, és mikor átkarolja hátulról a derekamat, óvatosan lefejtem magamról. Nem adja fel, orrát nyakamhoz dörzsöli, tusfürdőjének illata orromba kúszik, puha ujjai végig futnak derekamon, de én csak, mint egy darab fa fekszem.

-        Ugye nem hitted el, amit mondtam?- nevet fel rekedtes hangján, süt belőle a ravaszság. Szúrós szemekkel megfordulok, a lámpámat felkapcsolom, semmit se sietek el, megfogom a kispárnámat, megütögetem egy kicsit, majd váratlanul lesújtok Zayn-re, aki halkan nevetgél, ha úgy vesszük, saját hülyeségén.

-        Tudod, néha, elmehetnél a francba!- tényleg mérges voltam rá, amiért ilyennel szórakozott. Mind a kettőnknek sűrű a beosztása, de, ha neki csak egy-két interjú van, sokkal többet tudunk találkozni, kimozdulni.  

-        Tudom, de mi lenne veled nélkülem?- teszi fel a költői kérdést, de én válaszolnék, rá- jó inkább ne válaszolj,- utasít és csókkal hallgattatja el lepcses számat. Bátorságot merítve, fogalmam sincs miből, de feltornázom magam a derekára, és kicsit helyezkedek, ami miatt nyögés hagyja el ajkait. Ettől az apró hangtól felbátorodom és nyakához hajolok, ahol apró szívásokat hagyok, de ne úgy, hogy nyoma maradjon. Mindig is undorítónak tartottam, megjelölni valakit, főleg egy hírességet, ugyanis a média ezután élvezettel csámcsog rajta. Utamat folytatom lefelé, egyre hangosabbat kiprodukálva az alattam fekvő fiúból, majd már az alhasánál járok, ujjaim a combjain pihennek, mikor megállok, visszatérek ajkához, csípőmet ágyékához nyomom, csakhogy még jobban kínozzam.

-        Mond, hogy most nem hülyítesz…- suttogja kábán, de felfedezve sunyi mosolyomat, hátra hajtja a fejét és szaggatottan kifújja a bent tartott levegőjét. Érzem, hogy a kis barátja már nem igazán bírná tovább a tortúrát, így legördülök róla és bódult mosollyal elevenítem fel az előbb történteket. A csibész mosolya az elején, aztán ahogy fokozatosan sötétedtek el gyönyörű szemei.

-        Eszméletlen vagy!- dicsér meg. Csak megrántom a vállam és a következő bókjaira is csak mosolyogni tudok.

-        Pedig nincs sok tapasztalatom…- jegyzem meg halkan, ő még is meghallja.

-        Hogy-hogy?- más biztos kételkedett volna a szavaimban, de ő nem vonja kérdőre azt, amit mondok.

-        Egy komolyabb barátom volt, aki egy tapló volt. – sose szerettem szidni a volt fiúimat, de úgy érzem Zayn-nek tudnia kell a Nick ügyemről, ezért az elejétől kezdve, semmit se kihagyva belőle elmondok mindent. Furcsa elmondani egy fiúnak, igaz Harry-nek is meséltem belőle egy keveset, de Zayn a mostani barátom. Eleve nehéz beszélnem erről, ugyanis túl mély seb ahhoz, hogy egyszerűen, vigyorogva hablatyoljak róla.

-        Hát, nem tudom, mennyire vigasztal ez, de, ha már megcsalnálak nem a közös házunkban!- vigyorog, mire én is elnevetem magam.

-        Nincs is közös házunk- emlékeztetem a tényre. Elhúzza a száját, és kisfiús mosolyt villant- Zayn?