23. fejezet- Boris

Sziasztok! Köszönöm a kommentet. Remélem ez a fejezet jobban fog tetszeni, mint a másik... :/ Sajnos nem tudom mikor hozom a következőt, már elkezdtem, de azért hoztam ezt előbb... Na mindegy :D Jó olvasást, várom a véleményeket! :) Kinek hogy telt a szünet? Van még valamilyen terve a hétvégére? :) 

23. fejezet- Boris

A kicsi, ám de annál nagyobb port kavaró incidensünk után, csak úgy pörögtek a napok. Liam azóta sokszor piszkál a kis vörös csodámmal, ahogy ő nevezi, már amikor akad ideje, ugyanis Danielle-el nagyon sokat vannak mostanában együtt. Igazán aranyosak, főleg, amikor csöndben vannak, ugyanis elég sokszor nevetgélnek, úgy, mint a tizenöt évesek. Harry szerint majd lehiggadnak, mindenki így kezdi, pár hónap és újra a régiek lesznek. Na, igen, Harold mostanában nagyon bölcs dolgokat mond, és előszeretettel babusgat mindenkit. Múltkor elestem a bevásárlóközpont közepén, amikor összefutottunk, ő pedig rögtön kórházba akart vinni. Most, hogy visszaköltöztem Londonba, bár egyelőre még csak apuék házába, mindent más szemmel nézek. Az a fajta csillogás, amit eddig élvezhettem, most már csak lidérces álom. A drága kosaras felszereléseimet fájó szívvel eladtam, így tudtam vásárolni karácsonyi ajándékokat a szeretteimnek, barátaimnak, rokonaimnak. Bár a kórházba nem fogadták el a jelentkezésemet, annak ellenére, mennyire is kellett volna nekem az, a munka, most már tudom csak jobban jártam. Új páciensekre tettem szert, a probléma pedig az, hogy nem csak Londonban. Anglián belül simán tudtam utazni vonattal és busszal, de mivel nincsenek szárnyaim se magán repülőm, ezért a rendes normális közlekedést kellett igénybe vennem, nem is egyszer. Nem a repüléssel volt problémám, nem félek én attól, hanem a kifizetésétől. Rengeteg akciót és kedvezményt kaptam, főleg azért mert már törzsvendég vagyok a légitársaságnál, amelyikkel mindig repülök, de az áruk még így se volt olcsó. Az árakat, amiket eddig kértem a páciensektől, most majdnem a duplájára emeltem bár ezt igazából egyik sztárnak se fájt. Természetesen az átlag embereknek, akik nem a sztár világban forognak, és nem engedhetik maguknak, azoknak nem emeltem semmit, csak kevesebbszer tudtam fogadni őket. A heti kétszeri repüléstől, a hihetetlen sok munkától, Zayn és én kicsit eltávolodtunk egymástól. Nem azt mondom, hogy szakítás szélén állunk, csak egyre kevesebbet látjuk a másikat. Abban bízom, hogy karácsonykor sok időt tudunk együtt tölteni, mivel akkor nem lesz munkám, csak két ünnep között fogok dolgozni, de akkor ők is távol lesznek Angliától, így legalább lesz, ami eltereli a figyelmemet. Most megint pakolok, de szerencsére csak egy napot töltök Washingtonban, pontosabban csak háromnegyed napot, mert este már repülök is vissza. Louis azzal viccelődött, mikor beszéltünk tegnap, hogy a légitársaság hoteljébe kéne költöznöm, így megspórolnám a taxit. Nagyon vicces mondhatom… Mégis akkor, hogy találkoznék a barátommal és a szüleimmel?

-        Darcy telefonon keresnek!- kiáltja anya, mire összeráncolom a szemöldökömet. A mellettem lévő telefon nem csörög. Pár másodpercen belül anya újra szól, hogy jöjjek már, mert nem fog egész nap ott szobrozni, és a végén hozzá teszi, hogy a földi telefonról van szó. Ó, így már mindjárt más! Lerohanok a földszintre, közben majdnem leverem apa kedvenc vázáját, de ez már csak részletkérdés. Kíváncsian veszem át a kagylón, és angyalian mosolygok anyára. Ki lehet az, aki még a földi telefont használja, a mobiltelefon világában?

-        Szia, kicsim!- szóval Zayn az a kőkori, amit szóvá is tettem neki.

-        Valóban? És ki az, aki nem viszi el a szerelőhöz a telefonját?- vág vissza azonnal, tudva, hogy nyert. A drága készülékem nem igazán fogadja a hívásokat, csak, ha fel van oldva és max. hangaerőn van, na, akkor talán meg lehet hallani. A pénzt, ami a szereléshez szükséges, már összespóroltam, de nincs 1 hetem arra, hogy telefon nélkül legyek.

-        Jó, ez jogos. Szóval miért kerestél?

-        Érdekelt, hogy, hogy van a barátnőm!- közli édesen, amitől szívem gyorsabban kezd verni. Drága testem igazán leállhatna már, lassan fél éve járunk már, elég kellene, hogy legyen.

-        Hát köszönöm, még élek… Csak nagyon elegem van már a repülőkből, nálam csinosabb sztyuárdeszekből. Tudod rájöttem, hogy az üzletemberek ezért esnek mindig bűnbe.

-        Szerintem senki se csinosabb nálad-, ha eddig még a normális határt súrolta a szívverésem, mostanra már biztosan az egekbe van a bókjától- nem mellesleg, miért nem alszol, ha van egy kis időd? Mindig annyi hülyeségen gondolkozol.

-        Na, kösz, eddig voltál aranyos és romantikus! Amúgy nincs igazad! 

-        Dehogy nem! A múltkor te tényleg elkezdtél gondolkozni azon, hogy mit mond a róka!- vádol meg, khm, lehetséges, hogy jogosan. Pár másodpercig hallgatok, mivel erre nincs, válaszolom, ő, pedig ahogy hallom örömében énekelget. Végül is, amíg van pénze telefonszámlára, addig én boldogan hallgatom őt.

-        Átjössz?- kiáltom át végül az ő énekét.

-        Nem lehetne, hogy inkább te?- kérdi félénken. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, azért nem mer átjönni, mert a szüleim, finoman fogalmazva sztárolják őt. Az elején, még elviccelődtünk rajta, vagyis én nevettem a hármójukon, de mostanára anya konkrétan beleugrok a nyakába.

-        Te félsz tőlük- igen sajnálom Zayn-t, de attól még jól esik cukkolni őt valamivel. Annyira tökéletes néha, hogy jól esik őt piszkálni, ugyanis ő mindig talál bennem valami kivetni valót.

-        Nem! Mikre gondolsz?- kiáltja, mintha valami szentségtörést mondta volna-, na, inkább átmegyek én.  De öltözz fel, elviszlek valahová!

-        Zayn… Este indul a gépem, még be kéne…- kezdeném a tiltakozást, de addigra már csak a búgó hangot hallom. Letette. Felsóhajtok, és a konyhába megyek, hogy igyak egy kis vizet, és elbeszélgessek a szüleimmel, arról, hogy a barátom lassan már fél ide jönni. A kék poharat a pultra teszem, aztán majdnem le is verem, ahogy megfordulok, mivel akkorát ugrottam hátra. Az étkező asztalon nem más, mint egy papagáj van, de nem az a kis édes zöld, hanem legalább fél méteres, nagy csőrrel és hosszú tollazattal. Ez meg mi? Mármint rendben, egy madár, de mi a szart csinál itt?

-        Apa!

-        Na, hogy tetszik?- sétál be lazán apa és a ketrec oldalát megkocogtatja.

-        Nagyon… ez nagyon…- keresem a szavakat, hogy melyik illene rá a legjobban.

-        Aranyos, ugye?- jelenik meg anya is boldog mosollyal az arcán. Hitetlenül megrázom a fejemet, ma mindenkinek elment az esze?

-        Mit keres ez itt?

-        Szerettünk volna valamilyen háziállatot, de a kisállat kereskedésben már csak ez volt, így elhoztuk ideiglenesen. A neve Boris!

-        Persze, mert szerintetek csak egy ilyen bolt van a világ egyik legnagyobb városában, Londonban- bólogatok cinikus arccal, mire meghökkenve néznek rám.

-        Tényleg!

-        Istenem! Miért nem lehetett volna, hogy elmentek a menhelyre?- kérdezem költőien, mire felkiáltanak, hogy igazam van. Percek alatt összekapják magukat, fogják Borist, a papagájt, és eltűznek. Még mindig hitetlenül nevetve takarítom el a szemetet, amit a kis madárka csinált, alig pár óra alatt. Néha tényleg megkérdőjelezem, hogy ők-e a szüleim… Többek között azért, mert jobban pörögnek, mint én valaha, még úgy is, hogy idősebbek nálam jó pár évvel, nem beszélve arról, hogy elég sok munkájuk akad. A menhelyet azért ajánlottam nekik, mert ingyenes, és így nem támogatják azokat a tenyésztőket, akik nem igazán foglalkoznak az állatokkal, csak a pénzért csinálják. Persze, vannak normálisak is köztük, de a mai tapasztalat az, hogy egyre kevesebb az ilyen. Ártatlan állatot megveszik, játszanak vele, szeretik, addig, amíg fel nem nő és több étel kell neki, aztán kidobják az utcára, ahol jobb esetben megtalálja egy menhely alkalmazott. A diákéveim alatt, mikor szünet volt, mindig segítettem a menhelyen és cserébe semmit se kértem. Szerettem az állatokkal lenni, ők mindig meghallgatták a problémáimat, bár az igazat megvallva, nem is volt más választásuk! A csengő hangjára felkapom a fejemet és mosolyogva megyek az ajtóhoz, amit szélesre tárok. Mögötte Zayn áll bőrönddel a kezében, mire felvonom a szemöldökömet.

-        Úgy tudtam, hogy még nem ma utaztok…- ennek ellenére, a nyakába vetem magam és megcsókolom. Hiányzott már, pedig tegnap délután találkoztunk…

-        Mindent elmagyarázok, csak menjünk be, mert megfagyok.

-        Rendben, gyere csak!- ragadom meg a szabad kezét és behúzom az előszobába. Ott lerakja a táskáját és kérdőn néz rám, amit én viszonzok. Most mi történt? Szemével a kezemre bök, én pedig továbbra is csak állok, mivel nem értem mire akar célozni. Apró csókot nyom kézfejemre, amitől a természetes színe az arcomnak eltűnik, helyette vörös lesz.

-        Egy kézzel nem tudok felöltözni!

-        Ó- rántom el azonnal a karomat zavartan. Csak harsányan felnevet, furcsa tettemen, majd leveti a kabátját és a sapkáját a cipője kíséretében, de oly’ precízen rakja le, hogy az már felháborító.

-        Hihetetlen, hogy ennyire rendmániás vagy nálunk… Bezzeg, ha anya látná, hogy a saját házadban milyen rendetlenség van,- forgatom meg a szemeimet. Zayn tényleg állandóan pakolgat a szobámba is, így anya és apa oda és vissza van tőle, azonban az ő háza és hálószobája olyan, mintha egy bomba robbant volna.

-        A hangsúly azon van, hogy saját, ez pedig azt jelenti, hogy azt csinálok ott, amit csak akarok-, vigyorog önelégülten. A drága kis megszólásáért megtorpanok a lépcsőn és mellkason vágom.

-        Ez elég gyerekes felfogás. Utoljára Justin Bieber szájából hallottam ilyet, 16 évesen.

-        Tudom, de jól hangzott nem? Olyan Taylor Swift-es volt inkább…- tanakodik.

-        Nem tudom, de most, hogy már kibeszéltük a fél sztárvilágot, nincs kedved elmondani, hogy miért kell átöltöznöm?

-        Hát már át kellett volna, de semmi probléma, lesz időd a gépen is.

-        Milyen gép, Zayn? Ne szórakozz velem, este repülök, és holnap dolgozom, nincs időm arra, hogy elrepüljek veled megint pizzát enni Bostonba. – pár héttel ezelőtt történt meg az, hogy a barátom csak úgy megjelent, kézen ragadott és elrepültünk, mert ő pizzát szeretett volna enni, de nem elégedett meg azzal, amit rendelt. A kis incidense miatt lekéstem Miley Cyrus-t, aki a hisztisebbnél is hisztisebb formában volt, így kisebb dührohamot kapott, mert két percet késtem. Az apja, Ray íratta be hozzám, azzal a szándékkal, hogy talán nekem megnyílik és én tudok rajta segíteni. Nos, nem azt mondom, hogy javíthatatlan eset, mivel fejlődik, de mióta foglalkozom vele (egy év) azóta sokszor összevesztünk, annak ellenére, hogy én segíteni akarok neki.

-        Csak egy kis karácsonyi meglepetés!- mosolyog édesen.